A napokban azon gondolkoztam, hogy valójában miért csinálom ezt az oldalt? Miért építek egy brand-et? Miért csinálok videókat és miért írok véleményt egyes témákban, amiért kapok sokszor hideget, meleget? Kell ez nekem egyáltalán?! Teszem fel magamnak a kérdést sokszor, aztán mindig eljutok odáig, hogy igen. Nem, nem feltétlen a kellemetlen része, hanem az azt kiváltó dolgok alap hatása az emberekre. Továbbá mindig van egy valami, ami tovább tud vinni és irányt tud mutatni, hogy merre tovább és megadja a válaszaimat, a miértekre. Konkrétumokat nem tudnék mondani, csak az érzést, ami benne tart. Az pedig nem más, mint a sportélet magasabb szintre emelése szakmailag és tartalmilag. Mivel ehhez egyedül édes kevés vagyok, ezért nem tudok mást tenni, mint csinálni, ahogy szerintem működőképes lehetne, és megírni a benne megélt dolgokról a gondolataimat. Ez pedig minden vitát megér egyes cikkem után, aminek lehet a mostanival is ajtót fogok nyitni. Ami nem más, mint az “edző” jelző megfelelő használata. Leszögezném már most, hogy nincs jogom (ahogy senkinek) megmondani, hogy kiből válhat edző és kiből nem. Vagy egyáltalán ki az, és ki nem. Maximum, csak saját véleményem lehet. De az miért ne lehetne?!
Úgy gondolom, mindenkinek saját lelkiismeretével kell elszámolnia, ha mindössze egy kemény borítású oklevél igazolja őt, mint edzőt, amihez esetleg nem társul kellő tapasztalat és az alap területeket felkaroló szükséges tudás. Aki úgy dönt, hogy a gyorsabbik utat választja, mindenféle előélet nélkül, készüljön fel, hogy sokkal több tanulásra és szorgalomra lesz szüksége ahhoz, hogy szakmailag elismerést kapjon. Na de! Ha már ekkora trend lett itthon, és semmilyen kiválasztás nincs se rendszeren, se klubbon belül, így szeretnék egy élhető megoldást találni arra, hogy valóban megértse mindenki, mit is jelent edzőnek lenni. Ehhez pedig célom, hogy idén minél több szakember csatlakozzon saját gondolatokkal, hogy irányt tudjunk mutatni az újonnan induló oktatóknak, akikből edzők válhatnak idővel, ha úgy döntenek. Bár, már most el lehet gondolkozni azon, hogy az edzői szakma, tudatos döntés vagy sokkal inkább belső meggyőződés?
Első körben azokhoz az emberekhez szólnék, akik azt gondolják, ez egy egyszerű munka és csak egy papír választja el őket attól, hogy emberekkel foglalkozzanak. Először is tisztáznám, hogy ez nem, nem munka! Edzőnek lenni, hivatás! Amitől az oktatók sem térnek el sokkal, ahogy az óraadók sem. Hiszen emberekkel foglalkozni minden esetben ugyanakkora felelősség. Egyedül a motiváció kérdésének szabadna változó tényezőként hatnia az emberre, aminek mértéke határozza meg a döntése végkimenetelét, hol áll meg a szakmán belül, vagy megy tovább esetleg. Véleményem szerint, ez nem arról szól, hogy valaki “csak” ennyit tud. Hiszen senki nem több vagy kevesebb a másiknál, hanem egyszerűen csak mindenki különböző dolgokra fekteti a hangsúlyt az edzésein, ami nem jó vagy rossz, egyszerűen csak más. Ez sokkal inkább arról az oldalról lenne javasolt megközelíteni, hogy ki mennyi energiát akar belerakni, végig gondolva milyen adottságokkal rendelkezik, amikor célokat tűz ki magának, és számol azzal, hogy életének melyik szakaszában teszi azt és miért.
Tisztában vagyok vele, hogy itthon nagyon fontos a papír, ezért sokan igyekeznek beszerezni egyet, vagy akár halmozzák is őket, viszont ezzel kapcsolatban értsünk meg egy nagyon fontos dolgot! Ha csak egy papírért csinál valamit az ember, ugyanolyan mérgezett lesz a benne eltöltött idő, mint akkor, ha valaki csak pénzért csinál valami olyat, amit nem szeret. Ne azért akarjon senki egy rövidített képzést elvégezni, hogy lespórolja a választott területhez tartozó energiát, amivel valójában megszerezhető lenne az igazi elméleti tudás és a rutin, ami által hitelesek lesznek mások számára. Akik előtt példával kellene majd járni a kitartással, szorgalommal, tudással, és igazából mindennel, ami egy sporthoz szükséges. A “minél gyorsabban legyek valami”, hogyan tudna párosulni a hitelességgel bármikor ezen a területen, amikor elvileg azt kellene tanítani többek között, hogy a türelem rózsát terem? Vitathatatlan, hogy nagyon jó dolog tud lenni az, ha valakiben megfogalmazódik, hogy edzői pályára szeretne lépni, viszont az alázat nélkül mit sem ér az egész, ami az egész szakma elsajátításához szükséges. Hiszen lássuk be, az egy hatalmas illúzió, hogy két napos, fél éves vagy akár egy éves képzés alatt hozzáértő lesz bárkiből, amit esetleg egyáltalán nem előzött meg többek között: sikeres (profi) versenymúlt, tudatos felkészülések, tapasztalt edzőkkel való több éves együttműködések, óraadások gyakorlásképp, segéd edzői vállalások több területen, hogy rálátása legyen, melyik szelet valójában a neki való a kerek egészből. Ezzel szögezzük is le, hogy nem a papír tesz senkit azzá, aki szeretne lenni, hanem a való életből merített gyakorlat, tapasztalás és a sajátos kompetenciák.
Véleményem szerint azokat az embereket, akik hivatástudatból csinálják azt, amit, őket lehet edzőknek hívni. Nem pénzért, nem hírnévért, nem azért, mert könnyű vagy egyszerűbb. Akik hosszú éveket töltöttek az adott sportban azelőtt, hogy így mutatkoztak volna be bárkinek. Akiket már gyerek koruk óta tanítanak, edzenek és amiből meríteni tudtak akkor is, amikor nem is gondolták, hogy abból mennyit fognak profitálni, amikor nagyok lesznek. Ez vagy ott van és teret kap az ember életében, vagy nincs. Kisebb túlzás nélkül, aki ezzel a szemlélettel lép a “pályára”, annak ez egy életen át tartó fejlődési folyamat, és egy igazán mélyről jövő elköteleződés a szakma felé, amiben egyszer naggyá válhat. Mindenkinek mást jelent az, hogy “naggyá” válni. A lényeg abban rejlik, hogy elhiszi e magáról, hogy képes mindazokra, ami azzá teszi majd őt saját maga számára. Hiszen önbizalom nélkül edzőnek lenni előre borítékolt érzelmi hullámvasút, ami sokszor felemészti az embert. Először meg kellene érkezni ebbe, ahol már nem lesznek áldozatok, nem lesznek észérvek, nem lesz matek, csak érzések, tisztelet és hála, hogy azt csinálhatja, amit. Ez pedig minden esetben kifizetődik a sikerrel, hiszen ösztönösen jönni fog, mit és hogyan kell csinálni, és az, hogy mennyi idővel is jár ez, mindenféle görcs nélkül.
Pályakezdőként az lenne az első, amit érdemes megvizsgálni, mielőtt bárminek neki kezd az ember, hogy egyáltalán mekkora tudással bír, hol tart éppen, milyen technikai háttérrel rendelkezik az adott sportban és összességében milyen céllal veti bele magát a tanításba. Hiszen ennek függvényében kezd majd idővel kialakulni, hogy óraadó, oktató vagy edző lesz valakiből, aki kezdő, haladó, válogatott játékosokkal esetleg utánpótlással akar foglalkozni. Ahogy sok esetben, ennek a szakmának is van egy úgynevezett hierarchikus rendszere, amiben érdemes lenne mindenkinek elsőként saját magához őszintének lenni, hogy hol is van az ő helye valójában éppen akkor, amikor éppen őszinte saját magához. Mert abban megegyezhetünk, hogy egy jó versenyzői múlttal rendelkezni vagy szép technikával játszani még mindig nem elég ahhoz, hogy edző legyen valakiből. Versenyeztessen, esetleg utánpótlást neveljen. Viszont ezeknek hiánya is tud problémákat szülni. Éppen ezért ennyire összetett. Edzőnek lenni sokkal több munka, idő és tapasztalás, mint azt sokan gondoljuk itthon, és rengeteg kritériumnak illene megfelelni, még mielőtt bárki így hívná magát. Hiszen, ha valaki nem vezető alkat, és legtöbb esetben nem tud felelősséget vállalni, esetleg pedagógiai érzékből is hiányt szenved, emberi értékekből pedig a legfontosabb hiányzik, ami nem más, mint az empátia és a megbízhatóság, akkor pont teljesen mindegy, ki milyen ügyes, vagy hányszor volt országos bajnok. Ezért érdemes feltenni mindenkinek a kérdést saját magának: Mennyi időt? Mennyi munkát? Mennyi energiát és pénzt akar “beáldozni” arra, hogy edzővé váljon vagy annak nevezzék?! Beszélhetünk egyáltalán ebben az esetben áldozatokról? Úgy gondolom, hogy ha valaki tényleg ezt akarja csinálni, ott nagyon sokszor nincs olyan, hogy hétvége és nincs olyan, hogy haverok, buli, fanta, napsütés. Mert annak a személynek, akit megillet ez a jelző, neki a szakma az élet. Minden más utána következik. Egy edző soha nem mond olyat hogy “nem ér ennyit a munka” vagy azt, hogy “ez csak egy munka”. Itt nincs munkaidő, ami véget ér délután ötkor. Ha kell, hajnalban is újra tervez, hétvégéket pedig versenyeken tölti. Nem kezd el azon gondolkozni, hogy hol éri meg neki ennyi energiát belerakni. Nem gondol bele, mennyi munkával fog járni, és mikor lesz belőle valami, hanem csinálja, és vállalja a kockázatot, hogy lehet semmi. Egy edző, minden kiszolgáltatottság ellenére ami ezzel a hivatással jár, önmagában kiváltságnak éli meg, hogy fejleszteni, tanítani, alkotni akar és sikeres lenni azokkal az emberekkel, akikkel dolgozik. A siker pedig nem feltétlen a dobogót jelenti, hanem azt is, hogy milyen emberré válik a tanítvány azáltal, hogy vele dolgozik, mint edzővel, aki az átlagnál több szerepet is betölt egyszerre miközben a tudását közvetíti a sajátos módszerein keresztül a másik felé.
Igazából teljesen mindegy, ki melyik utat választja magának induláskor, hiszen ez is változhat időről időre, ahogy fejlődik a szakmán belül. Mindenki különböző tempóban halad, mindenki más és máshogy látja. Éppen ezért, nem kell egy életre letenni a voksát senkinek egy adott területre. Ez is szépen ki fog alakulni, ha még nem biztos benne valaki. Ez is egyfajta türelem játék, aminek érdemes kivárni a végét. Ezért legyen szó óraadásról, oktatásról vagy edzői hivatásról, egy biztos: mindenkire ugyanannyira szükség van a sportunk fejlődéséhez. A különbség, ahogy fentebb is említettem, a motivációban, belefektetett munkában és az általa kialakult minőségben rejlik, ami meghatározza a szakmai tudást a megfelelő szinten a megfelelő emberekkel. Itt nem arról van szó, hogy valaki ne lenne képes többre. Mindenki képes többet belerakni, ha valódi célokról beszélgetünk. Aki őszintén arra a döntésre jut, hogy feljebb akar lépni a ranglétrán és ezt akarja csinálni. Hiszen, ha csinálja az ember, akkor menni fog. Ha nem, akkor nem lesz belőle semmi. Az pedig nem a rendszer hibája, hanem csakis azé, aki nem tesz érte semmit ugyebár. Viszont, ha tisztában van azzal, mennyit hajlandó ebbe belefektetni, és vállalja, hogy az annyira elég, amennyire, akkor az is rendben van. Csak hozzon egy döntést, hiszen mindent nem lehet. Nem lehet egyszerre sikeres és közben vígan napozva a strandon a barátokkal, vagy órák hosszat netflix sorozatokat nézve semmire nem gondolni. Ha az embernek van egy egészséges önképe saját magáról, akkor nem hiszem, hogy beszélgethetünk korlátokról, ami megakadályozhatna bárkit a valós célok elérésében. De, ahogy mondani szoktam: szeretni valamit édes kevés, akarni már sokkal nagyobb kihívás. Éppen ezért továbbra is vallom, hogy ahhoz, hogy fejlődni tudjon itthon a szakma, ahhoz elsőként az emberek hozzáállását kellene mérlegre tenni és külső szemmel megvizsgálni az alkalmasságukat és az ahhoz szükséges belefektetett időt a fejlődéshez, hogy valójában megtettek e mindent, hogy jók legyenek abban, amit csinálnak vagy egyáltalán jobbak, mint tegnap voltak azon a szinten, ahol jelenleg emberekkel foglalkoznak. Nem baj, ha valaki még nem ott van, ahol lenni szeretne. De akkor ne is akarjon egyből a csúcson lenni, mert előbb - utóbb stop táblát hajít elé az élet, ami nagyon tud fájni. Nem csak az edzőnek, hanem annak is, aki elhiszi róla vagy aki éppen alkalmazza. Mert jó marketing ide vagy oda, a pályán úgyis ki fog derülni az igazság akár technikailag, akár szakmailag, de leginkább emberileg - aminek rossz esetben - a következményét leginkább a sport fogja megérezni vagy éppen az a klub, amelyik bizalmat szavazott neki.
Ezért fontos ezzel a témával foglalkozni és javasolt lenne kialakítani egy működőképes rendszert, amiben igenis különböző feltételek mentén lehetne segíteni az edzőjelölteket. Nem elengedni a kezüket már a legelején, hanem bekapcsolni őket oda, ahol már van rá példa, hogyan lehet jól csinálni. Úgy gondolom, hogy ez minden sportnak érdeke, hogy minőségi szakemberek tanítsanak és, ami a legfontosabb, hogy motiválttá tegyük őket, hogy energiát akarjanak beletenni, hogy azzá váljanak, akiknek mondják is magukat. Előtte viszont Mindenki, aki az elején tart a kikövezett útnak, válaszolja meg saját magának, hogy KI akar lenni, nem pedig MI! Hiszen az utóbbi változhat az élete során, az első viszont meghatározhatja élete végéig.
Ez az, amit soha nem lenne szabad elfelejteni.