Versenyzőből edző #1

Sokan, akik versenyszerűen sportolnak nagy százalékban edzőként folytatják útjukat, miután átadják a stafétát a fiatal feltörekvő tehetségeknek. Nem törvényszerű, de átlagban az edzők is arra próbálják ösztönözni a versenyzőiket a pályafutásuk végén, hogy attól, mert vége egy korszaknak még nem feltétlen kell teljesen búcsút inteni az imádott sportnak, amiben (ideális esetben) egy ember, gyerekkora óta fektet energiát és fejleszti magát benne. Az évek alatt megszerzett tapasztalatokat és tudást igyekeznek az edzők beforgatni a szakmai berkekbe, hogy ezzel is fejleszteni tudják az adott sportot és bővíteni az edzői köröket, hiszen az utánpótlásra nem csak a versenyszférában van szükség, hanem azokon a területeken is, ahol a gyerekeket kinevelik a megfelelő tapasztalattal és tudással. 

Ezért tartom fontosnak, hogy akikben megvannak a megfelelő ambíciók, hogy emberekkel foglalkozzanak, és az ezzel társított szorgalom, türelem, technikai tudás, tapasztalás az adott sportban, vétek elengedni és nem segíteni őket hellyel, csapattal, órákkal, közös munkákkal. Számomra innen jött a mentor edzői irány, amit tavaly kezdtem el és remélem, hogy még sok kezdő edzőt tudok segíteni elindulni az edzői pályán, ezzel is támogatva a squash fejlődését itthon Magyarországon. 

Olvassátok szeretettel Dohány Rita sorait az útról, amit bejárt az elmúlt egy évben, hogy azt csinálhassa, amit szeretne. 

Elhatározástól a pályáig: az utam mentoráltként 

 

 

Még versenyzői ambícióimmal kezdtünk bele a munkába Nórival pont egy éve, 2020 októberében. Megkerestem, hogy felkészítene-e a következő OB-ra. Közben, még 2020. végén elvégeztem a sportedző (fallabda) OKJ-t kb 15 edzőtársammal együtt. Nórival és Imivel történő intenzív felkészülésemből is gyűjtöttem a tapasztalatot, amit szeretnék beépíteni a versenyzői célokkal érkező tanítványokkal való közös munkába. Ebben a fél évben versenyzőként voltam pályán. Egy igazi hullámvasút volt, rengeteg tanulsággal, de ez egy másik történet. :) Tavasszal volt egy próbálkozás: Nóri két tanítványának kezdtem edzéseket tartani, de hamar kiderült, hogy még nem állok készen. Fontosabb volt a saját célom, nem tudtam rájuk fókuszálni, ezért belátva a hibámat, néhány hét után felfüggesztettem velük a munkát. A tisztázást követően mindkettejükkel megmaradt a kapcsolat és jelenleg Balázzsal rendszeresen, Lacival alkalmanként edzünk. Hálás vagyok értük, hogy csalódásukon felülkerekedve újra bizalmat szavaztak nekem. Az OB-szereplést nem teljesen kielégítő teljesítménnyel, de a felkészülésbe beletett munka okozta elégedettséggel zártam. A májusi versenyt követően eljutottam oda, hogy a fókuszomat át szeretném helyezni az oktatásra.

Nóri klubváltását követően, júniussal kezdődhetett meg a pályaedző munkám mellette. Az nem volt bennem kérdés, hogy mellette és csapatban szeretnék dolgozni, ezért az ezzel járó utazást és logisztikát felvállalva, reggelente a Head-be vezetett az utam. Ahogy időm engedte, heti 2-3-4 alkalommal (hétköznapokon a 6-7-8-as idősávban) a reggeleket a Headben kezdtem. Kezdetben látogattam Nóri óráit, ami nem egy passzív figyelő pozíciót jelentett, hanem bevont a saját edzéseibe. Hol együtt tartottunk órát a tanítványainak, hol megkért, hogy egyedül tartsam meg nekik, vagy bizonyos feladatokon egyedül vezessem végig a tanítványt. Bíztatott, hogy javítsam, lássam el tanáccsal én is, amikor úgy érzem. Órák előtt és közben ellátott instrukciókkal, hogy az adott edzésen mit valósítsak meg, de a „hogyanját” rám bízta. Óra után, de igazából bármikor kérdezhetek és mindig készségesen kisegít szakmai tanácsokkal.

 

 

Közben a közösségi médián keresztül első lépésként az ismerősöket céloztam meg, hogy gyakorlatot szerezzek saját tanítványok mellett. Akadt is 2-3 jelentkező, akik közül Ricsivel azóta is rendszeresen edzünk, novembertől a heti 1-ről 2-re is emelve az óraszámot. A nyár előrehaladtával pedig Nóri közvetített nekem (főként kezdő) tanítványokat, akikkel elkezdhettem a munkát. Az ősztől induló Squash Family foglalkozás keretében kezdő szülőkkel vagyok pályán csoportos edzést koordinálva, akik közül – nagy örömömre - szintén jelentkeztek egyéni órára. Jelenleg 6 saját (Ricsi, Viki, Gábor, Edit, Márti (és Babett), Reni) és egy, Nórival közös tanítvánnyal (Bazsi) vagyok pályán heti rendszerességgel, Nóri néhány tanítványával (Laci, É. Gábor, Ádi, Gergő, Dávid) pedig alkalmanként. Szeptemberben volt időm az új ingereket feldolgozni, a saját tanítványokkal összecsiszolódni, aminek nagyon örülök. Ez szükséges nekem ahhoz, hogy biztonsággal lépjek tovább az edzői úton, amit Nóri (és Imi) a megfelelő mértékben egyenget számomra. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Októberben két hét alatt 3 új tanítvány is jelentkezett Nóri közvetítése révén, illetve az én megkeresésemre, jelenleg heti 9-10 órában vagyok pályán + a hétvégi családi squash. Lépésenként építkezem, a saját tempómban, mert érzem a döntéseim felelősségét: akit elvállalok, azt biztonsággal teszem, tudva, hogy nem fogom majd amiatt lemondani, mert „mégsincs rá kapacitásom”. Figyelek arra is, hogy az egyensúly megmaradjon bennem is: a versenyzést most tudatosan a háttérbe szorítottam. Ha a játék öröme időnként hiányzik is, minden lehetőségem megvan leszervezni 1-1 órát korábbi játszópartnerekkel. Ha van egy szabad 20 percem, vagy egy órám, szólózok, hogy a döntően kezdő tanítványokkal végzett munka mellett szinten (ha nem is versenyzői) tartsam a gyorsaságom és a technikám, bár ez utóbbit ennyi pályán töltött óra még fejleszti is.

 

 

Megéléseim az edzőség kapcsán:


Kezdetben a félelem, bizonytalanság dominált: Mi lesz? Hogy lesz? Hogy fogom megoldani a felmerülő helyzeteket? Aztán jött, hogy most már „csinálni”. Pályán lenni, tapasztalni. Kérdezni, visszajelezni és visszajelzést kérni (tanítványtól, mentoraimtól).
Kezdetek a pályán: „Túl sok” infó, gyakorlat, elvárás. (Minden ütéshez hozzáfűztem, hogy mi nem jó. Addig akartam csináltatni egy gyakorlatot, míg nem látom, hogy úgy megy, ahogy én elképzeltem. Vagy éppen túl gyakran váltogattam a gyakorlatokat, hogy színesebbé tegyem az edzést.) Mindent át akartam adni nagy lelkesedésemben. Ez nem a hatékony fejlődést szolgálja és mentálisan is nagyon terhelő a tanítványnak. Ennek ellentéte, a túl kevés javítás, „ráhagyás”. Ebbe a szélsőségbe nem csúsztam bele (és úgy gondolom, nem is fogok). Gyakorlással gyűjtöm a tapasztalatot és kísérletezem, hogy megtaláljam a megfelelő egyensúlyt az aktuális tanítványnál, az adott órán. Úgy érzem, ez is változik, ahogy összeszokunk (kevesebb szóból is érti, mire gondolok), a tanítvány is fejlődik, ezek az arányok is változtatást igényelnek részemről. Ahogyan az óra felépítésében is: pályamozgás – technikai gyakorlatok – játék megfelelő aránya között. Fontos tanulság számomra ezekből a tapasztalatokból is, hogy gyakorlatilag nincs egységes séma semmire. Folyamatos alkalmazkodást, kísérletezést, változtatást: rugalmasságot kíván meg. Ezt kihívásnak élem meg és az edzői „feladat” összetettsége miatt sok apró sikerélményt is élek meg benne („napról napra kicsit jobban csinálom” érzése.)
Nóri fontos tanítása volt számomra korábbról, amit már érzek, hogy mennyire fontos megismerni a tanítványt és ráhangolódni az adott óra előtt (kommunikációval, nonverbális jelekből). Mert mindegyikük más személyiség és óráról órára eltérő lehet a terhelhetősége: fizikálisan, mentálisan. Erre azért van szükség, hogy aszerint tudjam alakítani az órát, hogy akkor, ott a legtöbbet kihozhassam belőle. Ha szükséges, óra után beszélgetni egy 15 percet. Ez egyáltalán nem esik nehezemre. Edzőként szeretném a tanítványaimat mentálisan is támogatni és tanítani, az önmaguk által kijelölt céljaik szerinti mértékben (a hobbijátékosokhoz képest a versenyzői ambíciókkal érkezőket nagyobb arányban). Ez plusz munka, odafigyelés a pályán töltött technikai is taktikai tréningen felül. Számomra ez egy örömteli kihívás és extra motiváció, nem pedig valami kellemetlen velejárója a szakmának.

Jelenleg:

Bizonyosság. Szeretem ezt az utat, amit bejárok, ahogyan én is fejlődöm általuk. Felelősséget érzek értük és minden velük töltött 60+x percért. Hála van bennem, hogy megtisztelnek a bizalmukkal óráról órára és taníthatom őket. Csak csinálni akarom tovább, fókuszáltan, nem aggodalmaskodva a jövőtől, hanem az aktuálisan felmerülő problémákat majd ott és akkor kezelve, szükség esetén segítséget kérve. Bizalommal vagyok a mentoraim, a jelenlegi és a leendő tanítványaim és önmagam felé is.

Pozitív:

Látni, ahogy lelkesen akarnak tanulni, fejlődni. Ahogy gyakorolják a kitartást, az alázatot és ebben nekem is van szerepem (erre is tanítom őket, nem csak a squashra). A csillogást a szemükben óra után, mikor megpihenünk egy 5 percre. Tudni, hogy hozzáadtam a napjukhoz, a személyes fejlődésükhöz. Nekem ez a legnagyobb motiváció.
Extra jó érzés, mikor ők is megosztják maguktól a megéléseiket. Pl. szombat, Márti: „elképesztő, hogy egy óra alatt mennyit lehet fejlődni!” Vagy Ricsi múltkor mondta, hogy érzi, hogy mennyivel jobban oda tudja juttatni a labdát, ahova szeretné. 
Az, hogy jönnek óráról órára lelkesen, önmagáért beszél.

Nehézség:

#1 Koncepciók leépítése. „Ami nálam működött” helyett a tanítvány céljainak és képességeinek megfelelően lenni vele a pályán. Újratervezés, improvizáció, ha úgy látom, hogy a tanítványnak most nem arra az edzésre van szüksége, amit én megterveztem.
Leküzdés: Új módszerekkel való kísérletezés, szakmai konzultáció, gyakorlás-gyakorlás-gyakorlás!

#2 Az energiáim beosztása munka mellett, hogy maximális fókusszal legyek jelen edzőjükként a pályán. 
Leküzdés: napi/esti rutin kialakítása, időben fekvés stb. A feltöltődésre megfelelő mennyiségű időt biztosítani a napjaimban. „A kevesebb (edzés) néha több” alapon nem túlvállalni magam.

#3 „Feszesség” lazítása, játékosságot vinni az órába. Ez nem egy kiképzőtábor.
Leküzdés: tudatosítással, önmagam emlékeztetésével. Úgy érzem, hogy ez a tanítványaimmal töltött idővel arányosan is egyre könnyebb, ahogy megismerjük egymást, lazulunk egymás társaságában, gyűlnek a közös élmények, amin visszamenőleg is lehet nevetgélni. 

Szóval igen! Rengeteg idő, energia és türelem, amire felépül minden, ami ahhoz kell, hogy fejlődjek, és napról napra jobb legyek, de minden erőfeszítést megér, hogy a végén az legyek, aki mindig is szerettem volna lenni: Edző